Az alábbi cikk az evangelikus.hu főszerkesztőjének válasza Bölcsföldi András református lelkész felvetésére, amelyet a parokia.hu Közös(s)ég magazinjának oldalán jelentettek meg.
„A kerítés másik oldalán - Utópia a két protestáns felekezet egyesülése?
A fenti kifejezést használta egy evangélikus lelkész református kollégája beiktatásán. A két felekezet templomát, parókiáját, udvarát és egyéb tereit valóban csak egy kerítés választja el egymástól. Számomra kézenfekvő a kérdés: minek is a kerítés? Mit is választ el egymástól? Nem lehetne lebontani?”
Az eredeti cikk itt olvasható.
Kedves Bölcsföldi András!
A kerítés másik oldalán állok és amikor először végig olvastam soraidat, örültem neki, hogy te, Bölcsföldi András nem látod akadályát annak, hogy az evangélikus és a református felekezetek egyesüljenek, s nem érzed azt, hogy mi a telekhatárok ellenére különbözőek lennénk. Ezzel én is sok esetben így vagyok és azt gondolom, hogy veled meg tudnám ezeket a kérdéseket beszélni és dűlőre tudnánk jutni.
Ám az a nagy magyar- és nemzetközi rögvalóság, hogy ez nem kettőnkön múlik. Reálisan látod a veszélyeket, az ellenérveket és tudod, hogy felvetésed naivitásra vall. Ennek ellenére örülök, hogy bedobtad ezt az álló vízbe és így, októberben, a reformáció hónapjában mindez terítékre került. Beszéljünk hát róla!
Mit is lehet egy ilyen javaslatra válaszolni? Egyrészről lehet egy igen-igen-igen, hajrá, hurrá, végre, mi is ezt akarjuk szöveget írni, aztán másfelől meg lehet egy nem-nem-nem, soha, nehogymár, miért és hogyan dolgot is fogalmazni. Aztán persze lehet egy hát így vagy úgy, mitudomisén szöveget nyomni. A téma sokkal több rétegű annál, mint hogy a meleg, hideg, langyos hármasában kellene gondolkodni és mivel párbeszédet akarunk, szeretném leszögezni, hogy nem a felvetéssel és annak fontosságával, hanem a megvalósítással látok gondot.
De térjünk vissza a múltba, mert másfelől nem közelíthetünk. Tudjuk, hogy már Jézus életében a tanítványok azon vitáztak egymás között, hogy kicsoda nagyobb közülük. Aztán az egyháztörténelemben többször is előfordult nagy egyházszakadás. Egymás fejéhez vágtak alkalmatlan pillantokban dolgokat, amiből már nem volt visszakozás. Dogmatikai, liturgikai, hozzáállásbeli kérdések ütköztek és mindenki a saját ízlésének megfelelően formálta egyházképét és ha nem tetszett, akkor továbbállt. Az 500 évvel ezelőtti lutheri látványos szakítás után manapság már szinte átláthataltan a keresztény felekezetek sokasága, amit sokszor épp Luther Márton fejéhez vágnak. Ha ő annakidején nem lép akkorát, talán ma is a Vatikánban ülnénk mindannyian. De lépett. Mi meg már ezt kaptuk.
Azóta a helyreállításra sokféle törekvés volt, ám az ökumené manapság nem éli virágkorát. Sokan állóvízről, fagyott légkörről beszélnek, pedig titkon sokat várunk 2017-től a különböző felekezetekkel kapcsolatban. Eddig azonban nem sok jele mutatkozott a közeledésnek, a párbeszédnek.
Mert hát valljuk be, mindenki ragaszkodik a saját igazához. Mondjuk ki: vannak olyan tantételek, amelyeket nem tudunk lenyelni és elfogadni a másik oldaláról. És ez bámelyik egyházzal kapcsolatban elmondható. Bár alapvetően mindannyian ugyanabban az Istenben hiszünk, mégis másképp állunk hozzá a dolgokhoz.
Bár őseim egyházközséget alapítottak és templomot emeltek, családom elkerült arról a vidékről és én már egy olyan környezetben nőttem fel, ahol az evangélikus felekezet szórványgyülekezet volt. Nem tettünk mást, hát a reformátusokhoz jártunk istentiszteletre. Református templomban tartott evangélikus istentiszteleten konfirmáltam.
Sokszor éreztem, hogy ha én nem tudom magamnak megfogalmazni, mi az, amiért én mégsem református vagyok, akkor bedarálnak. Miért baj ez? Már teljesen gyermeki fejjel nem tudtam elfogadni azokat a dolgokat, amiket ott a lelkészek közöltek velem. De ők mégis mindig ott duruzsoltak a fülemben, nekem viszont sokszor hiányzott valami. Később sok minden egyértelművé vált.
A reformáció nem református ünnep, ahogyan azt a szavak egymásra hajazásából gondolnánk, hanem evangélikus, lutheránus, hiszen arra emlékezünk, hogy 1517-ben, méghozzá október 31-én Luther Márton kiszögelte 95 tételét. De ezt az ünnepet nem tagadhatjuk meg tőletek, sőt a többi protestáns felekezettől sem, akik ezt fontos lépésnek tartják. Sőt örülünk annak, hogy együtt ünnepeljük veletek a gyökerekhez való visszatérést. Viszont a tyúk előbb volt és csak azután tojta a tojást. És milyen jó lenne, ha ez a tyúk más csibéket is nevelhetne!
Az úrvacsorában számomra az nem kérdés, hogy együtt vegyük, nem kérdés a kenyér vagy ostya sem, de még az sem, hogy oltár vagy úrasztala előtt. De az bizony alapkérdés, hogy abban ott az élő és értünk meghalt Krisztus. A predestináció… hát igen, nekem szabad akaratom van. Ezek mindig felvetődnek.
Említetted a hitoktatás kérdését. Igen ám, de mit tanultam volna én egy ilyen szórvány-helyzetben a hittanórán a református lelkésztől? Felmerültek volna ezek a hitkérdések is. És akkor mit kaptam volna? A bibliai történetek az alap, de mi lesz a magyarázatokkal? Mik azok a tételek, amelyeket kompromisszumként el tudunk fogadni?
A lutheranizmusnak nagy előnye, hogy nyitott, közösségi, életigenlő és vidám felekezet, a határozottság mellett jellemző a kompromisszumkészség, de az összetartás is ránk. De nem vagyunk kicsinyesen megalkuvóak és nem adjuk be a derekunkat olyan kérdésekben, amelyek igenis fontosak és a hit alapját képzik.
A másokkal való együttműködés alapja a kölcsönös bizalom, elfogadás és a kooperációra való hajlandóság. Amit azonban én hiányolok a magyarországi református nagytestvérünktől az ez. Mert a bizalom még csak-csak meglenne, mi nyitottak és elfogadóak is vagyunk, meg kompromisszumkészek, két lábon a földön járunk, meg lehet velünk beszélni is, s ezeket sokszor érezzük veletek kapcsolatban is, de a kooperáció az valahogy mindig befullad.
Szerintem az egészséges partneri viszony az, ami hiányzik. Mert sokszor az lesz belőle, hogy a kistestvér megtudja, mit kell tennie, mert a nagytestvér megmondja neki. De megmondhatja? Egy együttmunkálkodásban nem. Ott együttműködés van. Kölcsönösség. Egymás meghallgatása, nézőpontok ütköztetése. Hogyan lehet a dolgokat megfelelően összhangba hozni? Azonos felállásban, azonos jogokkal és kötelezettségekkel. Egyenrangú felekként.
De fontos az is, mit kell ehhez feladni, miben kell megalkudni, mi az, amit a másiktól el kell fogadni, vagy el kell feledni és mi az, amiben közösen kell gondolkodni és lépéseket tenni? Az egyesülés szép dolog, de milyen árat követel ez a felektől?
És ha a két közösség egyesült, akkor mi lesz a következő lépés? Hogy állnak a harmadik meg negyedik és sokadik különvált közösséghez? Mert az igazi Krisztus-közösség akkor jönne létre, ha nem csak kettő, hanem több is egyesül. És akkor lépegessünk együtt tovább másokkal az Isten országa felé!
Biztos vagyok abban, hogy a te hozzáállásoddal ez sikerülhet. De vajon hányan vannak a református egyházban, akik ezt ilyen nyíltan és őszintén így gondolják, mint te? És vajon hányan vannak az evangélikus egyházban, akik ezt így gondolják, ahogyan én? Hogy utópia-e, amiről beszélünk, nem tudom. Azt tudom, hogy őszinte lépésekre, együttmunkálkodásra van szükség, de ez nem megy máról holnapra, s nem megy diktálás szerint. A mi emberi elhatározásunkkal és ha az Úristen is úgy akarja, akkor…
Szeretettel üdvözöllek: Bolla Zsuzsanna
