Hogy miért?
Taxival, metrón, villamoson és buszon, néha héven és vonaton. Utazom napjaim során.
Az utazásaim alatt különböző emberekkel ismerkedem meg.
Vannak visszatérő ismerősök és vannak új arcok.
Vannak olyanok, akikkel két szót váltunk, és csendben ülünk egymás mellett. Sokszor beszédesek a csendek, de még beszédesebb, ha valakivel kölcsönösen elmeséljük egymásnak, ki mivel foglalkozik, kik családjának tagjai.
Vannak tehát beszélgetős utazásaim is, sőt van olyan, hogy pár együttutazás után már lassan mindent megtudunk egymásról az illetővel.
Aztán az utazásnak vége, irodában, kávézóban, interjú során jönnek a további kapcsolatok. Sokszor interjún kívül jobban elbeszélgetünk, de azoknak a mondatoknak már nem szabad sem írott, sem vetített formában megjelenniük.
Emberek vagyunk és engem érdekelnek az emberi történetek. Az írói képzelet szárnyán szállva, beazonosíthatatlanul elmondom hát ezeket a tanulságos sztorikat.
Annakidején a nagy írók sem írtak másról, mint a körülöttük lévőkről.
Nem vagyok író, de amit tapasztalok és amivel találkozom, azt szeretném megörökíteni.
Ez lesz az első ilyen történet.
Németh bácsi
A Németh fiú sosem a szépségével hódított. Már gyerekkora óta csúfolták, mert szemüveges volt, vézna kis karjai, csámpás lábai miatt pedig Chaplin-esen mozgott, így aztán tornából sosem jeleskedett.
De más tantárgyak sem álltak túlságosan közel hozzá, ő inkább amolyan ábrándozó, későnérő tipus volt mindig is. Az apja azt akarta, hogy valamilyen szakmát tanuljon, mert látta, hogy a gimnáziumi, esetleg egyetemi továbbtanulás szóba sem jöhet a fiúnál.
De a fiúnak nem füllött a foga fizikai munkához sem. Anyai nagyapja a vízvezetékszerelésre akarta rábírni (az első napon csődött mondott a mester mellett a különböző csőfogók ismeretével), apai nagyapja a vegyeskereskedésükben akarta alkalmazni, (de a gyerek számolni sem tudott rendesen, így sorra becsapták a vevők), esztergályos sem akart lenni, amit anyja forszírozott (nem is látott hozzá rendesen), s amikor az apja ismerősei révén szerzett neki egy festő mellett segédmunkási állást, két nap után otthagyta.
De aztán ahogy hazafelé ment, a nagy ábrándozásban egy taxi elé lépett a járdáról, ami majdnem elütötte. Ez az ijedelem döbbentette rá arra, hogy ő gépkocsivezető szeretne lenni. Igen, ez egy ilyen derült égből villámcsapás ötlet volt.
Otthon a szülők egyetértéssel fogadták az ötletet – csak legyen már ebből a gyerekből valaki alapon.
Az 1960-as években elmondhatjuk, hogy nagy tisztelet övezte a taxisokat. Nem volt túl drága a fuvar, így aztán sok ember igénybe vette a szolgáltatást. legalábbis azok, akiknek akkoriban is jól ment. A budapesti fiatalság gyakorta ezzel a szállítóeszközzel járt bulizni. Egy ilyen bulirólszállított haza egyszer egy kissé illumináltállapotban lévő leányzót.
A Németh fiú érezte, ez szerelem első látásra. A lány ekkor ezt még annyira nem tudta.
A srác azonban úgy érezte, kár lenne ezt a lányt csak úgy futni hagyni, ezért aztán másnap reggel ott posztolt a lány lakása előtt. Amikor munkába indult, felajánlotta, hogy elviszi. A lánynak nem volt pénze, így aztán ingyen vitte. Délutánra már mozit beszéltek meg, este pedig a romantikus film határása tán, vagy anélkül is, de már együtt bújtak ágyba. Nem vlt ez ám a hatvanas években olyan megszokott dolog, a Németh fiú csodálkozott is ezen a bevállalós lányon, de örült is, hogy ilyen könnyedén megkaphatta őt.
A kapcsolat azonban mégsem lett futó dolog, mint ahogyan azt az eddigiekből gondolnánk. Együtt éltek és turbékoltak ők a szocializmus keményebb és kevésbé keményebb korszakaiban. A lány egy nagyvállalat főnyönyvelőjeként dolgozott, a Németh fiú meg tovább taxizott.
És a szerelemnek gyümölcsei is lettek – volna.
A lány hamar teherbe esett, így a Németh fiú oltár elé vezette őt, alig két hónap együttjárás után.
A terhesség azonban a hatodik hónapban vetéléssel végződött. Az orvosok egy év türelemre intették őket a gyerekvállalást illetően.
Vártak, az asszonyka azonban egyre türelmetlenebbül viselte a várakozás hónapjait. Szeretett volna anya lenne, a hormonok dolgoztak benne.
Aztán újra jött a szabadság ideje és felhőtlenül belevetették magukat a gyerek-gyártásba. Már újra baba-mámorban éltek. A szobát tervezték, megvásárolták az első rugdalódzókat is, amikor újra jött a baj: az asszony vérezni kezdett; kiderült, hogy méhen kívüli terhes. Csak úgy tudták az orvosok megmenteni az életét, hogy ha az egyik petefészkét eltávolítják. Az esélyük tehát egyre csökkent a saját gyermekre vonatkozóan.
Újabb egy év következett. Akkoriban szigorúak voltak az orvosok és azt mondták nekik, hogy ha valóban szeretnének gyereket, akkor jó lenne, ha kivárnák az időt, különben az esélyeiket lecsökkentik.
Vártak.
Az asszony odaadta a rugdalódzókat a hugának, akinek megszületett első gyereke, egy kislány.
Az egy év cammogva, de eltelt. A taxizás jól ment. Kertes házba költöztek, ennek ügyes-bajos dolgaival igyekeztek lefoglalni magukat.
Az újabb próbálkozásnak újra gyorsan meglett az eredménye. Az asszony hamar terhes lett. De három hónap után elvetélt. A vetélés után azonban olyan súlyos vérzés következett, hogy az orvosok újra be kellett, hogy avatkozzanak. El kellett távolítai az asszony méhét. Mivel ekkor a hetvenes évek elejét írtuk és akkoriban még nem volt lehetőség arra, hogy esetleg a petefészekben lévő sejteket megmentsék, így azt is eltávolították. Az utolós aprócska esély is szertefoszlott arra nézve, hogy valaha is gyerekük lehet.
Amikor ezt megtudták, aznap született meg az asszony hugának második gyereke, egy újabb kislány. A Németh fiú asszonykája ezt valamiféle mennyei jelnek tekintette és huga két gyermekét sajátjaként kezdte nevelni.
Különösen is jól jött ez, mert a huga házassága kezdett megromlani, a szülők egyre többet veszekedtek és ilyenkor inkább a közelükben lévő Némethék vigyáztak a gyerekekre.
A húgék kibékültek. Békülésük gyümölcse egy harmadik kislány lett. Mindhárom gyerek Némethék keresztgyereke lett. A húgék házasságát azonban a baba sem mentette meg, születése után egy évvel elváltak. Az asszony a három gyerekkel otthon maradt egyedül, így Némethék úgy érezték, bár nekik nem lehtett saját gyermekük, kárpótolja őket az, hogy a lányokkal napról napra foglalkozniuk kellett.
A Németh házaspár megöregedett, a lányok felnőttek és kirepültek. Már párjaikkal együtt jöttek látogatóba a keresztszülőkhöz.
A kertes ház is nagy lett ezzel együtt a házaspárnak. Döntöttek: beköltöztek öregségükre egy garzonba.
A lakásba mindent újonnan vettek, semmi régi bútort nem vittekmagukkal, csak pár apró, személyes tárgyat. A házért kapott pénzt pedig igazságosan elosztották a lányok között, hogy el tudják kezdeni az életüket.
Némethék ma is egy óbudai garzonban élnek. Németh bácsi nyugdíjas lett, de továbbra is taxizik, hogy ki tudja fizetni a rezsit és színházba és gyógyfürdőbe vihesse asszonykáját.
Jól élnek. Semmi zokszó nem hagyja el szájukat. Ezt adta nekik az élet és elfogadták sorsukat.
