1ház

Hogyan lehet a tavaszi kertészkedéstől eljutni az utolsó ítéletig? Hát így. 

Idén is el vannak már ültetve a paradicsompalánták, amire a gyerekek már most fenik a fogukat. Felidéződik bennük a kép, hogyan fognak majd nyáron rövidgatyában szaladgálva, mezítláb, egy-egy paradicsomot szakítani és úgy, magában, habzsolva tömni magukba a napon érlelt gyümölcs semmihez sem hasonlítható húsát. És persze folyik majd végig kezükön a bőséges, vörös lé, de mindez nem számít, mert percek alatt rájuk fog száradni a nyári melegben és amúgy szurtosan majd további áldásos tevékenyésgeket folytathatnak.

A palánták tehát szépen nőnek és cseperednek, köszönhetően a speciális palántaföldnek, a rendszeres locsolásnak és forgatásnak. Szépen, lassan, ahogy melegszik majd az idő, ki fogjuk ültetni őket végső helyükre, hogy tovább fejlődjenek, terebélyesedjenek.

De előtte még lesz egy ritkítás. Igen, ez az, amit nem szeretek. Korábban úgy gondoltam, ha meghagyok minden palántát és nem szedem ki közülük a satnyábbakat, hanem hagyom együtt nőni az egészet együtt, akkor majd milyen jó, mert rengeteg palántánk lesz, amit kiültethetünk. De rá kellett jönnöm arra, hogy szükség van a ritkításra. Mert akárhogy is szórja az ember, csak van olyan, hogy egy palántás pohárba több szóródik, egy ládába egymás mellé több kerül.
És ha úgy maradnak, hát agyomnyomják egymást és egyikük sem tud rendesen fejlődni.

Én tehát, mint a nagy kertész, megyek és ítélek, megyek és húzok, rendíthetetlenül és fogam összeszorítva kell tennem.

Előttem van a kép, a Jelenések könyvéből jól ismert (20,11 kk.): „És láttam egy nagy fehér trónust és a rajta ülőt: színe elől eltűnt a föld és az ég, és nem maradt számukra hely. És láttam, hogy a halottak, nagyok és kicsinyek a trónus előtt állnak, és könyvek nyittattak ki. Még egy könyv nyittatott ki, az élet könyve, és a halottak a könyvbe írottak alapján ítéltettek meg cselekedeteik szerint. A tenger kiadta a benne levő halottakat, a Halál és a Pokol is kiadták a náluk levő halottakat, és megítéltetett mindenki cselekedetei szerint. És láttam, hogy a halottak, nagyok és kicsinyek a trónus előtt állnak, és könyvek nyittattak ki. Még egy könyv nyittatott ki, az élet könyve, és a halottak a könyvbe írottak alapján ítéltettek meg cselekedeteik szerint. És a Halál és a Pokol belevettetett a tűz tavába: ez a második halál, a tűz tava. Ha valakit nem találtak beírva az élet könyvébe, azt a tűz tavába vetették.”

Palánták vagyunk Isten veteményes kertjében. Növünk, növögetünk, fejlődünk. Élünk. Lehetőségeink, szabadságunk van. Megkapunk mindent, ahogyan mi is aprócska növényeiket gondozzuk és megadunk nekik mindent. És aztán? Aztán vége lesz. Könyvek nyittatnak ki, amelyekben le van írva minden, amit tettünk. Megítéltetünk: satnya, vagy nem? Mindent megtett vagy sem? És kigyomlálnak, ha gyengének bizonyulunk. Álljunk hát úgy dolgainkhoz és lehetőségeinkhez, hogy ne ez történjen velünk.

Az alábbi cikk az evangelikus.hu főszerkesztőjének válasza Bölcsföldi András református lelkész felvetésére, amelyet a parokia.hu Közös(s)ég magazinjának oldalán jelentettek meg. 

„A kerítés másik oldalán - Utópia a két protestáns felekezet egyesülése? 

A fenti kifejezést használta egy evangélikus lelkész református kollégája beiktatásán. A két felekezet templomát, parókiáját, udvarát és egyéb tereit valóban csak egy kerítés választja el egymástól. Számomra kézenfekvő a kérdés: minek is a kerítés? Mit is választ el egymástól? Nem lehetne lebontani?” 

Az eredeti cikk itt olvasható.

Kedves Bölcsföldi András!

A kerítés másik oldalán állok és amikor először végig olvastam soraidat, örültem neki, hogy te, Bölcsföldi András nem látod akadályát annak, hogy az evangélikus és a református felekezetek egyesüljenek, s nem érzed azt, hogy mi a telekhatárok ellenére különbözőek lennénk. Ezzel én is sok esetben így vagyok és azt gondolom, hogy veled meg tudnám ezeket a kérdéseket beszélni és dűlőre tudnánk jutni.

Ám az a nagy magyar- és nemzetközi rögvalóság, hogy ez nem kettőnkön múlik. Reálisan látod a veszélyeket, az ellenérveket és tudod, hogy felvetésed naivitásra vall. Ennek ellenére örülök, hogy bedobtad ezt az álló vízbe és így, októberben, a reformáció hónapjában mindez terítékre került. Beszéljünk hát róla!

Mit is lehet egy ilyen javaslatra válaszolni? Egyrészről lehet egy igen-igen-igen, hajrá, hurrá, végre, mi is ezt akarjuk szöveget írni, aztán másfelől meg lehet egy nem-nem-nem, soha, nehogymár, miért és hogyan dolgot is fogalmazni. Aztán persze lehet egy hát így vagy úgy, mitudomisén szöveget nyomni. A téma sokkal több rétegű annál, mint hogy a meleg, hideg, langyos hármasában kellene gondolkodni és mivel párbeszédet akarunk, szeretném leszögezni, hogy nem a felvetéssel és annak fontosságával, hanem a megvalósítással látok gondot. 

De térjünk vissza a múltba, mert másfelől nem közelíthetünk. Tudjuk, hogy már Jézus életében a tanítványok azon vitáztak egymás között, hogy kicsoda nagyobb közülük. Aztán az egyháztörténelemben többször is előfordult nagy egyházszakadás. Egymás fejéhez vágtak alkalmatlan pillantokban dolgokat, amiből már nem volt visszakozás. Dogmatikai, liturgikai, hozzáállásbeli kérdések ütköztek és mindenki a saját ízlésének megfelelően formálta egyházképét és ha nem tetszett, akkor továbbállt. Az 500 évvel ezelőtti lutheri látványos szakítás után manapság már szinte átláthataltan a keresztény felekezetek sokasága, amit sokszor épp Luther Márton fejéhez vágnak. Ha ő annakidején nem lép akkorát, talán ma is a Vatikánban ülnénk mindannyian. De lépett. Mi meg már ezt kaptuk. 

Azóta a helyreállításra sokféle törekvés volt, ám az ökumené manapság nem éli virágkorát. Sokan állóvízről, fagyott légkörről beszélnek, pedig titkon sokat várunk 2017-től a különböző felekezetekkel kapcsolatban. Eddig azonban nem sok jele mutatkozott a közeledésnek, a párbeszédnek.

Mert hát valljuk be, mindenki ragaszkodik a saját igazához. Mondjuk ki: vannak olyan tantételek, amelyeket nem tudunk lenyelni és elfogadni a másik oldaláról. És ez bámelyik egyházzal kapcsolatban elmondható. Bár alapvetően mindannyian ugyanabban az Istenben hiszünk, mégis másképp állunk hozzá a dolgokhoz.

Bár őseim egyházközséget alapítottak és templomot emeltek, családom elkerült arról a vidékről és én már egy olyan környezetben nőttem fel, ahol az evangélikus felekezet szórványgyülekezet volt. Nem tettünk mást, hát a reformátusokhoz jártunk istentiszteletre. Református templomban tartott evangélikus istentiszteleten konfirmáltam. 

Sokszor éreztem, hogy ha én nem tudom magamnak megfogalmazni, mi az, amiért én mégsem református vagyok, akkor bedarálnak. Miért baj ez? Már teljesen gyermeki fejjel nem tudtam elfogadni azokat a dolgokat, amiket ott a lelkészek közöltek velem. De ők mégis mindig ott duruzsoltak a fülemben, nekem viszont sokszor hiányzott valami. Később sok minden egyértelművé vált.

A reformáció nem református ünnep, ahogyan azt a szavak egymásra hajazásából gondolnánk, hanem evangélikus, lutheránus, hiszen arra emlékezünk, hogy 1517-ben, méghozzá október 31-én Luther Márton kiszögelte 95 tételét. De ezt az ünnepet nem tagadhatjuk meg tőletek, sőt a többi protestáns felekezettől sem, akik ezt fontos lépésnek tartják. Sőt örülünk annak, hogy együtt ünnepeljük veletek a gyökerekhez való visszatérést. Viszont a tyúk előbb volt és csak azután tojta a tojást. És milyen jó lenne, ha ez a tyúk más csibéket is nevelhetne!

Az úrvacsorában számomra az nem kérdés, hogy együtt vegyük, nem kérdés a kenyér vagy ostya sem, de még az sem, hogy oltár vagy úrasztala előtt. De az bizony alapkérdés, hogy abban ott az élő és értünk meghalt Krisztus. A predestináció… hát igen, nekem szabad akaratom van. Ezek mindig felvetődnek. 

Említetted a hitoktatás kérdését. Igen ám, de mit tanultam volna én egy ilyen szórvány-helyzetben a hittanórán a református lelkésztől? Felmerültek volna ezek a hitkérdések is. És akkor mit kaptam volna? A bibliai történetek az alap, de mi lesz a magyarázatokkal? Mik azok a tételek, amelyeket kompromisszumként el tudunk fogadni? 

A lutheranizmusnak nagy előnye, hogy nyitott, közösségi, életigenlő és vidám felekezet, a határozottság mellett jellemző a kompromisszumkészség, de az összetartás is ránk. De nem vagyunk kicsinyesen megalkuvóak és nem adjuk be a derekunkat olyan kérdésekben, amelyek igenis fontosak és a hit alapját képzik.

A másokkal való együttműködés alapja a kölcsönös bizalom, elfogadás és a kooperációra való hajlandóság. Amit azonban én hiányolok a magyarországi református nagytestvérünktől az ez. Mert a bizalom még csak-csak meglenne, mi nyitottak és elfogadóak is vagyunk, meg kompromisszumkészek, két lábon a földön járunk, meg lehet velünk beszélni is, s ezeket sokszor érezzük veletek kapcsolatban is, de a kooperáció az valahogy mindig befullad.

Szerintem az egészséges partneri viszony az, ami hiányzik. Mert sokszor az lesz belőle, hogy a kistestvér megtudja, mit kell tennie, mert a nagytestvér megmondja neki. De megmondhatja? Egy együttmunkálkodásban nem. Ott együttműködés van. Kölcsönösség. Egymás meghallgatása, nézőpontok ütköztetése. Hogyan lehet a dolgokat megfelelően összhangba hozni? Azonos felállásban, azonos jogokkal és kötelezettségekkel. Egyenrangú felekként. 

De fontos az is, mit kell ehhez feladni, miben kell megalkudni, mi az, amit a másiktól el kell fogadni, vagy el kell feledni és mi az, amiben közösen kell gondolkodni és lépéseket tenni? Az egyesülés szép dolog, de milyen árat követel ez a felektől?

És ha a két közösség egyesült, akkor mi lesz a következő lépés? Hogy állnak a harmadik meg negyedik és sokadik különvált közösséghez? Mert az igazi Krisztus-közösség akkor jönne létre, ha nem csak kettő, hanem több is egyesül. És akkor lépegessünk együtt tovább másokkal az Isten országa felé!

Biztos vagyok abban, hogy a te hozzáállásoddal ez sikerülhet. De vajon hányan vannak a református egyházban, akik ezt ilyen nyíltan és őszintén így gondolják, mint te? És vajon hányan vannak az evangélikus egyházban, akik ezt így gondolják, ahogyan én? Hogy utópia-e, amiről beszélünk, nem tudom. Azt tudom, hogy őszinte lépésekre, együttmunkálkodásra van szükség, de ez nem megy máról holnapra, s nem megy diktálás szerint. A mi emberi elhatározásunkkal és ha az Úristen is úgy akarja, akkor… 

Szeretettel üdvözöllek: Bolla Zsuzsanna

Miután az egyházi és világi vezetők, valamint az alkalmon résztvevő intézmények, szervezetek képviselői koszorúikat lerakták a szobor talapzatára, odajött hozzám egy középkorú hölgy és élénken érdeklődött, vajon melyik sajtóorgánumnak készítek fényképet az eseményről.

Amikor megtudta, hogy az evangelikus.hu oldalára, lemondóan legyintett. „Azt hittem már valami rendes napilaptól jött... Lenne egy jó sztorim...” – mondta.

„A jó sztori engem is érdekel” – vetettem fel, majd érdeklődve hallgattam a választ.

„Na tudja, ezek a hajléktalanok itt a téren... Egész nyáron itt tanyáztak és még most sem mennek el innen, ha megemlékezést tartanak. Hogy néz ki az, hogy ezek itt isznak és mi meg ezt eltűrjük. Nem lehetne valamit tenni ez ellen? A rendőr nem küldi el őket, ezek meg itt tivornyáznak csak, ahelyett, hogy dolgozni mennének” – kérdezte.

Próbáltam a néninek elmagyarázni, hogy azzal, hogy kimondjuk azt, a hajléktalanok menjenek el a térről, még nem oldjuk meg a problémát. Ráadásul ez össztársadalmi gond, amit egy csapásra nem lehet rendezni. Sajnos olyan könnyen nem lehet munkát találni, ráadásul akinek lakhatási gondjai vannak, nem szívesen alkalmazzák. Nem tudhatjuk, mikor kerülünk mi magunk is az utcára. Természetesen egyházunk és a többi egyház is tesz a szegénység ellen, de mi mégsem fogjuk tudni alapjaiban megváltoztatni az egész rendszert. Az államnak kellene fontos lépéseket tennie ez ügyben.

A hölgy még hümmögött valamit, aztán odébbállt, miután pár perc alatt nem lehetett számára sem megfelelően megoldani a kérdést.

Ma olvasom azonban, hogy a magyar Országgyűlés tett egy lépést a helyzet megoldására, ám a törvényi szabállyal mégsem rendezték a problémát. Az elfogadott új törvény értelmében ugyanis szabálysértést követ el, aki bizonyos közterületeken az utcán él és a jövőben az önkormányzatoknak lehetőségük lesz arra, hogy körzeteket jelöljenek ki, ahol tilos életvitelszerűen az utcán élni. Aki ez ellen vét, azt közmunkára illetve elzárásra is ítélhetik.

A törvénnyel tehát változatlanul nem az okokat és a gyökereket keresik, nem a megoldás felé mutatnak, hanem csak fizikailag odébb helyeződik a hajléktalanprobléma és majd koncentráltan fognak megjelenni ugyanazok az emberek, ám más területeken. Nem fogják „bántani a szemet” a Deák téren, a mentróaluljáróban, de ott lesznek a fővárosmás területein.

A hajléktalanság kérdése minden esetben személyre szabott, mindenkinek más a története. Sok esetben általánosítanak az emberek. A hajléktalan büdös, koszos, alkohol vagy drogfüggő, lop, kissé debil, nem akar dolgozni és még sorolhatnám.

Én amikor hajléktalan újságot veszek valakitől, sok történettel találkozom: van közöttük elvált diplomás, állami gondozásból kikerült fiatal, pszichiátriai kezelésre szoruló beteg ember.

Még egyetemista éveimben egyszer Aachenben jártam egy hajléktalan szálláson, ahol szociális munkások, személyi felügyelők, pszichológusok, munkaerőpiaci szakemberek, ingatlanközvetítők foglalkoztak a hozzájuk betévedőkkel. Egy komplex rendszer volt kiépítve. Nem csak enni, nem csak szállást adtak, hanem leültek és elbeszélgettek az emberekkel, majd személyreszabottan, velük közösen kerestek megoldást arra, hogyan lehetne megoldani azt, hogy kikerüljenek a mókuskerékből: ha nincsen állandó lakhely nem kap állást, ha nincsen állás nem tudja fizetni a lakbért...stb. Ettől kell ugyanis alapvetően megszabadulni. Nem pedig a látványtól, ami az utcán fogad bennünket, ha a parkokban fekvő emberekkel találkozunk. 

Jön a hideg idő. Már a reggeli fagyokra is készülni kell.

Fotó: Kovács Tamás / MTI

Hogy miért?

Örvendetes, hogy végre nem valamelyik szappanopera, vagy valóságshow vonzotta a nézőket 2013. augusztus 20-án a képernyők elé, hanem több kultúresemény is. Az István a király feldolgozásaiból mindjárt kettőt is megnézhetett a nagyérdemű, hiszen az MTVA az Erkel operát, míg az RTL Klub a rockoperát tűzte műsorára. Ez utóbbiban egyfajta egyházbírálat is megfogalmazódott az állam és egyházalapító királyunkkal kapcsolatban. Nem is kívánnék most a darabról magáról írni, arról annyiféle vélemény látott már napvilágot, pro és kontra, hogy nem érdemes egy újabbal gazdagítani a sort. Amellett viszont nem lehet elmenni, hogyan züllött a kereszténység arra a szintre, hogy egy aktualizált bemutatón minden pap gazemberré, gonosszá, fasisztává, maffiózóvá válik és az egyház is megkapja a maga besorolását. Szöveg: Horváth-Bolla Zsuzsanna

Sokan azt írják, hogy a rendező, Alföldi Róbert egyoldalúan és kategórikusan mutatta be a keresztény egyházat és belerakta alaposan egyházgyűlöletét… de miért ez az egyházkép az, amely egyre erőteljesebbé válik főleg azok körében, akik maguk nem gyakorolják a keresztény hitet?

A történelmi múltat ismerve, István király mindent megtett annakidején hatalma megszilárdítására. Nem csak ellenségeit győzte le, új törvényeket hozott és bölcs királyként uralkodott népén, hanem még a hitéletbe is beleszólt. Gyakorlatilag rákényszerítette a kereszténységet azokra is, akik korábban pogányok voltak. Nem a kereszténység által eredetileg hirdetett, személyes hitbeli meggyőződés és odaszánás volt az, ami miatt az emberek Istenhez fordultak, hanem az erő és a hatalom, a kényszer. „Megszokod, csinálod, vagy meghalsz.” Ez a fajta „térdre, imára” valljuk be egyáltalán nem tükrözi a krisztusi tanokat.

Nyilvánvaló, hogy nem azért adták Alföldi Róbertnek az István a király évfordulós előadását, hogy egy kis kedves, minden a helyén való musicalt produkáljon a közönségnek. Ha belegondolunk az nem is lett volna jó, mert nem lehetne beszélni róla. Nem meglepő tehát, ha az egyház is megkapta a besorolását a darabban, és az új István a király ábrázolásban ezt a kényszerítő erőt domborítják ki, amikor a keresztény hittérítőket napszemüveges maffiózók, SS tisztek és kéksisakos békefenntartók meg kommandósok védelmezik, a vörösen világító keresztek fegyverré válnak, s azzal szúrják, kínozzák halálra, terrorizálják a szerencsétlen népet. Csakhogy ezzel nem csak annak a kornak krisztusiatlanul gondolkodó keresztényei, hanem minden kor mindenfajta keresztény felekezetében tartozó keresztényei is ugyanabba a kategóriába kerülnek. Ezzel a történet mai olvasata hamissá és kisiklottá válik. 

De vajon annakidején is tényleg minden keresztény ilyen vérgőzös volt? Ismerjük a nagy konstatnini fordulatot, a keresztes háborúkat és a pápaság sötét éveit, amelyek sajnos sokáig beleívódtak a történelembe. Ismerjük a szentté avatások nem mindig korrupció mentes lefolyásait. Talán István királyéhoz is kellett pár fortély, hogy ennyi vér és harag után példaképpé tudjon válni.

De azt is tudjuk, hogy voltak keresztény mártírok, voltak olyanok, akiket hitbeli meggyőződéseikért üldöztek, akikből mártír lett, esetleg pedig Uram bocsá' pont saját hittestvérei kiáltottak ki eretneknek.

Az egyik ilyen volt maga Luther Márton is, aki a hit megújítását célozta meg majd 500 ével ezelőtt, amikor búcsúcédulákért adták és vették az üdvösséget. Reformátorunk tételeivel az egyház megtisztítását célozta meg. Erre azonban nem csak abban a korban volt szükség, hanem korunkban is. 

Ha az az egyházkép van még mindig az emberekben, amelyet Alföldi újrafeldolgozása tükröz, akkor gyorsan tenni kell valamit, hiszen kínos az, hogy az emberek fejében az a fajta egyházkép erősödik meg időről időre, amelyet összemosnak a vérrel, a törtetéssel, a pénzéhességgel, a hatalomhoz valódörgölődzéssel, sőt magával a hatalommal. Pedig van az az egyházkép is, amely akkor válhatna nyilvánvalóvá, ha az emberek bekerülnének egy keresztény közösségbe önszántukból, olvasnák a Bibliát és elkezdenének járni a templomba önszántukból, netán hittanórára íratnák be gyerekeiket, szintén csak és kizárólag önszántukból. De ezt hogyan lehet az embereknek bemutatni? Hogyan lehet elmondani, hogy ne csak a vérgőzös középkorban, vagy a dörgölődző egyházi vezetőkben keressék a kereszténység lényegét.

Én magam evangélikus keresztényként magam is elzárkózom attól a fajta kereszténységtől, amely ebben a rockoperában bemutatásra került. De elzárkózom attól is, hogy középkori sztereotípiákat erősítenek meg az emberekben. Mert nem ez a kereszténységnek az igazi arculat, nem ez az igazi profil. Az egyházi vezetőségek, az egyházi szolgálattevők, papok és lelkészek lehetnek ilyenek vagy olyanok. De nem ők maguk az egyház. Nem az ő nyilatkozataik, megnyilvánulásuk és tettük az egyház.

Az egyház csak a Krisztusban hívő emberek közösségében válik azzá, ami, akik valóban Krisztus tanítása szerint is élnek. Ott, ahol Krisztus az irányító és a szeretet a vezérelv. Ehhez pedig nem tartozik a hatalom, meg a keresztből kovácsolt fegyver. Sokkal inkább a fordítottja: amikor a háborúban használt töltényekből kereszteket kovácsolnak. 

Jéna – A Der Spiegel német magazin idei 29. számában ír le egy érdekes történetet, amelyben egy asszony, Bianca G., mesterséges megtermékenyítésnek köszönhetően terhes lesz és fia születik. Öt évvel később azonban megtudja, hogy nem ő a gyermek anyja és az apa pedig nem a gyermek apja. A cikket etikai mondanivalója miatt ültetjük át magyar nyelvre, hisz nem titkolt szándékunk a kérdés erkölcsi hátteréről való párbeszéd indítása. Forrás: Speigel 2013/29. Fordítás: Horváth-Bolla Zsuzsanna 

Az orvostudomány csodákra képes. Az orvosok életet mentenek, betegségeket küzdenek le, az orvosok életet adnak: olyan nőket is anyává tesznek, akik természetes úton nem képesek gyermeket szülni.

De az orvostudomány borzalmakra is képes. A hesseni Bianca G. mindkettőt tapasztalta, először a szerencsét és aztán a borzalmat. „Borzasztóan mérges vagyok az orvosokra, felfoghatatlanul dühödt” - mondja a 38 éves, aki mérgét halk szavakba önti.

Bianca G. petesejtjeit leszívták, majd férje spermiumaival megtermékenyítették és aztán visszahelyezték méhébe. Ezt hitte mindenesetre, öt éven át. Akkor aztán kiderült, hogy a Jénában lévő mesterséges megtermékenyítő centrum hibát követett el. Bianca G. idegen petesejtet hordott ki, idegen férfi sejtjeivel.

A bizonyosság tehát megdőlt: az anya nem volt többé az anya, az apa nem volt az apa és a fiú nem volt a fiúk.

A sokk olyan mélyen érintette Bianca G.-t, hogy a mai napig pszichológiai kezelésre jár. „Mindennél jobban szeretem a gyermekemet” - mondja, de gyakran az az érzésem, hogy „anyaként megraboltak. Ha Jonasra ránézek és látom, hogy az orra nem az én orrom, a szemei nem az én szemeim.” És szenvedek, ha valaki azt mondja, hogy „a fiam egyáltalán nem hasonlít rám”.

Hogyan történhet ilyesmi? Mennyire jó a reprodukciós orvostudomány mintegy 128 centruma Németországban? Mennyire lehetnek a nők biztosak abban, hogy saját petesejtjeiket termékenyítik meg és nem pedig idegenekét? Vannak tudósítások olyan esetekről is, amikor az apa spermáját cserélték össze (Spiegel 2012/27.). A petesejtek összecserélése viszont eddig nem volt ismert.

Bianca G. és férje már nyolc éve voltak együtt, amikor családot szerettek volna alapítani. Öt éven át nem sikerült az asszonynak teherbe esnie. 2005-ben az egyik nőgyógyász aztán a petevezeték sérülését diagnosztizálta. A házaspár ezért a mesterséges megtermékenyítés mellett döntött.

A nőgyógyász Bianca G.-nek azt tanácsolta, hogy a jénai centrumot keresse fel, mert jó híre van. A centrum honlapján az alábbiak állnak: „A legfőbb prioritás nálunk a páciens-párok megelégedettsége!”

Bianca G. hormonkúrán esett keresztül, 13 petesejtje érett be ezalatt, amelyeket altatásban szívtak le Jénában.Több petesejtet is megtermékenyítettek férje sejtjeivel. A férj ott volt, amikor egy nőgyógyász két embriót beültetett az asszony méhébe. Négy megtermékenyített petesejtet lefagyasztottak, tartalékként.

Úgy tűnt, hogy a szerencse Bianca G.-vel van. A Németországban évente regisztrált kereken 80 ezer kezelés kétharmada ugyanis nem jár terhességgel. Binanca G.-nél már az első kísérlet sikeres volt.

Hasában egy gyermek növekedett. A pár azonban a terhesség negyedik hónapjában az állandósult viták miatt szakított. Bianca G. elhagyta közös thüringiai házukat és Hessenbe költözött, ahol a szülei laknak.

2006. júliusában született meg Jonas. Anyukájánál nőtt fel, az apja hétvégéken látogatta meg őt. A szülők azonban tovább vitatkoztak, Bianca G. „iszapbírkózásról” beszél. Egyszer ugyanis a férj azzal vádolta meg, hogy kakukkfióka a gyerek. Talán nem a mesterséges megtermékenyítéssel esett az asszony teherbe, hanem félrelépett.

De hogy mi vezette a férjet erre a kijelentésre, nem tudja Bianca G. Azt gondolja, hogy valószínűleg Jonas külseje volt az. A fiúnak ugyanis vöröses haja, világos bőre van, Bianca és egykori partnere azonban mindketten sötét hajúak.

Bianca G. ezért aztán abszurdnak tartotta a felvetést, de maga is kételkedni kezdett. Megnézte a vércsoportokat: neki A, a férjének B, Jonasnak viszont 0. A gyerekorvos elmagyarázta neki, hogy ez a kombináció ugyan ritka, de lehetséges. Az apja azt mesélte, hogy az ő bátyja is annakidején vörös hajú volt. Végül is egy jénai telefon nyugtatta meg az asszonyt. Nem kell aggódnia, mondta az orvosa, a praxis magas minőségi színvonala kizár mindenféle cserét.

A volt férj azonban csináltatott egy internetes apasági tesztet. Az eredmény: nem ő Jonas apja. Amikor Bianca G. ezt meghallotta, „olyan volt, mintha valaki arcon vágott volna” - mondja az asszony.

Azon a napon Jonas származása jogi per lett. A volt férj ügyvédje megkérdőjelezte az apaságot. A családügyi bíróság DNS-tetszet rendelt el az apánál, az anyánál és a fiúnál is. Három hónap múlva molekuláris-genetikai származási bizonyítványt állítottak ki. Igaz volt a feltételezés, hogy Bianca G. parnere nem a gyerek apja volt.

A másik hír pedig az volt, hogy a vizsgálatok azt is kimutatták, hogy „a megtermékenyített petesejt nem Bianca G.-től származik”.

Eddig Bianca G. mindennapjait egyedülálló anyaként élte. Ezután azonban olyan volt, mintha valaki megingatta volna azt a sziklát, amelyen az élete nyugodott. Ha csak ránézett Jonasra, a gondolatok üldözni kezdték egymást a fejében: „Ő nem az enyém, ő nem az én génem.”

Bianca G. pánikba esett. A saját gyerekét adoptálnia kell ahhoz, hogy megtarthassa? És mi történne, ha a biológiai szülők bejelentik igényüket irányában? A bizonytalanság nyugtalanította. Gyógyszerészeti referensi munkáját három hónapig nem tudta megfelelően végezni, s majdnem pszichiátriai klinikára kellett mennie.

Ügyvédje Jochen Kreissl elmagyarázta neki, hogy egy nő, aki gyermeket szült, a törvény szerint a gyermek test szerinti anyja és kártérítési igényt nyújtottak be a jénai reprodukciós centrummal szemben. Bianca G. 20.000 eurót kapott. 2011. decemberében a jénai orvosok és a biztosító egy egyezséget dolgoztak ki, amelyben arra kötelezték magukat, hogy Jonas eltartási költségeit amíg szükséges, átvállalják. Ezzel pedig a „múltra, a jelenre és a jövőrenézve is” elrendezettnek tekintenek minden igényt.

Bianca G. nem írta alá a szerződést. Egy bekezdés ugyanis rendkívül zavarta. Ebben a „petesejtek összecserélése” volt terítéken és azt követelték volna tőle, hogy hallgasson a történtekről. Bianca G. azonban kérdésesnek vélte azt, hogy a hallgatás megoldás lenne - számára, a fia és más párok számára is.

„Tiszta lapot szeretett volna” az ügyben, hogy a csere sokkját fel tudja végre dolgozni. Vannak napok, amikor nem tud odabújni Jonashoz - mondja - az első anya-gyermek kurzuson órákig bőgött. Elfutott, amikor a pszichológus túl mélyen kutakodott lelkében. De közben Bianca G. elfogadja, hogy „ez a csere mindig is kísérni fogja, egész életében”. A család ismerősei és barátai ismerik gyermeke történetét.

Az orvosoktól magyarázatot várt volna, hogyan is történhetett a csere, s egy bocsánatkérést is a hibáért. Ehelyett „a problémát a szőnyeg alá seperték”.

A petesejtek összecserélése katasztrofálisak egy megtermékenyítő központ számára. A német klinikák cseh, osztrák és spanyol klinikákkal konkurálnak, ahol ugyanazt a szolgáltatás alacsonybb árért kínálják. A német centrumok a magas minőséggel reklámozzák magukat. Tény, hogy a törvények, a rendeletek és az irányvonalak Németországban számosak és szigorúak, de nincsen mégsem egy effektív kontroll a centrumok felett.

Bianca G. és a centrum tehát tovább vitáznak. Kreissl ügyvéd követeléseket állított fel, amelyek immáron 200.000 euróra rúgnak: gyerektartás, kártérítés, fájdalomdíj, az egykori költségek visszafizetése. Amikor bejelentette, hogy két év eredménytelen levelezés után vádat emelnek és Bianca G. nem kell, hogy féljen a nyilvánosságtól sem, az orvosok ügyvédje elzárkózott.

Több pénzt nem fizet és a sajtónyilvánossággal való fenyegetést zsarolásnak minősítette a klinika. Véleménye szerint az eset újságírói hangsúlyai nem a „sajnálatra méltó szervezési hibán alapulnak”, hanem az ügyvéd és Bianca G. zsarolási kísérletén.

A Spiegel is kapott postát az ügyvédtől. A nyilvánosságra hozataltól óva intette a lapot, s a Gerai Államügyészséghez fordult.

Hogy kik Jonas biológiai szülei, Bianca G. máig nem tudja. A megtermékenyítéssel foglalkozó centrum nem tudja megmondani Bianca G.-nek, hogy ki adományozta a petesejtet és a spermiumot. Már nem lehet megállapítani. A házaspár tartalékban lefagyasztott megtermékenyített sejtjeit pedig időközben megsemisítették. Bianca G. abból indul ki, hogy az embriókat valószínűleg elcserélték és az ő gyermekét egy másik asszony hordta ki.

Mi történne, ha a másik szülői pár erről tudomást szerezne? Szenvednének annyira, mint ő maga? Bianca G. tudja azoknak az asszonyoknak a nevét, akiknek ugyanazon a napon ültették be a jénai orvosok a megtermékenyített embriókat, amikor neki is. De inkább nem hívja fel őket.

Idén sem lesz egyszerű a tanévkezdés, már látom. Ahogy elnézem a híradásokat – egy kisiskolás kisfiú és egy épp iskolakezdő kislány anyukájaként – csak kapkodom a fejemet és próbálom nyomon követni a változásokat, próbálom magam hozzászoktatni az újdonságokhoz, próbálok alkalmazkodni ahhoz, ami vár. Szöveg: Horváth-Bolla Zsuzsanna 

Egyrészről sok az új szabály, amelyet szülőknek és pedagógusoknak még egyaránt szokniuk kell. A köznevelési törvény változásait, a pedagógus életpályamodell bevezetését, a tankönyvek nyomtatását, a hit- és erkölcstan új rendszerének sok kérdését illetően - még néhány nappal a tanévkezdés előtt is - rengeteg a bizonytalanság az igazgatókban és a tanárokban.

Másrészről viszont az évkezdő hangulatnak egyáltalán nem adnak pozitív lendületet a médiában napvilágot látott évkezdő beszédek. Bár sokan úgy vélik, hogy Hoffmann Rózsa köznevelésért felelős államtitkárnak illett az egyházak és a nevelés viszonyáról eszmefuttatást tartania az egri bazilikában kedden megtartott évnyitón, mások szívesen eltekintettek volna ettől.

Igaz ugyan, hogy maga a beszéd az Egri Főegyházmegye tanévnyitóján hangzott el és ott sok-sok előadás között bújt meg, mégis a világi médiumok a többi megszólalót mellőzve csak és kizárólag az államtitkár beszédét idézték, mintha ő most megint jól megmondta volna a tutit. Pedig ha megtudtuk volna az MTI cikkből azt is, hogy Hoffmann Rózsa mellett Ternyák Csaba, Barcsák Marianna, Szuromi Szabolcs Anzelm, Csókai András és Pusztai Gabriella is beszélt, akkor minden bizonnyal egész más lenne az egész beszéd hangulata és üzenete.

Az István a király rockopera Alföldi Róbert általi újrafeldolgozása után írt publicisztikámban felvetettem, vajon miért is él az emberek fejében az a fajta középkori, erőszakos, térítős egyházkép, amit ott elénk tártak. Hiszen az emberek nagy többsége nem jár templomba, honnan is tudhatná, mi a kereszténység lényege? De sajnos épp Hoffmann Rózsa önmagában idézett kijelentései az egyházaktól idegenkedő emberek szemében újra csak megerősítették ezt a középkori hangulatot, nem dobták magasabbra az egyházakról kialakult képet.

Amikor az államtitkár asszony azt hangsúlyozza, mekkora öröm, hogy már mintegy negyven köznevelési intézmény tartozik az egyház (gondolom ez a katolikust jelenti, hisz ettől több van az összes egyház) fenntartásába(n), akkor a zsigerből egyházi iskola ellenes embereket ingerli. Bár még mindig több az állami intézmény, mint amennyi az egyházi, úgyhogy alaptalan is a para, de akkor is: felesleges szövegrészletek ezek. 

Büszkén emlegeti azt a számot, amely szerint az elsős és ötödikes gyermekek szülei 52 százalékban választották a keresztény hit- és erkölcstant. Ez a szám azonban más olvasatban még mindig azt jelenti, hogy majdnem minden második gyermek szülője nem kért belőle, azaz inkább az erkölcstant választotta, amiről egyelőre nem sok elképzelés van, mi is lesz az valójában. De ezek a szülők, akik mégis ezt a bizonytalan erkölcstant kérték, nem tartják a keresztény értékeket fontosnak, esetleg bizonytalanok abban, mik is lehetnek ezek az értékek, vagy mi is az, amit az egyházak a hittanórán konkurenciaként ezzel szemben kínálhatnak. 

Ebben a szekularizálódott világban és elegyháziatlanodott közegben annak hangsúlyozása, hogy „a cél, hogy mind több gyermek részesüljön keresztény nevelésben, hogy szívja magába óvodás és iskolás korban azokat az értékeket, amelyeken Európa és Magyarország felépült” újfent nem ér semmit, a mondat szikes talajra talál, vagy esetleg újfent kiveri a biztosítékot.

Értem én, hogy egy katolikus főegyházmegye tanévnyitóján ezeknek a mondatoknak van értelmük, de az, hogy a médiumok csak ezeket a mondatokat kürtölték világgá, az egyházaknak újra csak árt.

Az egyházak természetesen örülnek a kinyílt kapuknak, annak, hogy iskolákat vehettek át, s tisztelet azoknak, akik e kérdésben tudtak felelősségteljesen gondolkodni.

Az egyházak örömmel fognak élni azzal a lehetőséggel is, hogy az iskolában hittant taníthatnak, de azért ebbe az örömbe vegyül némi üröm, hiszen többek között a tankönyvekről, az órabérekről egészen augusztus végéig nagy volt a bizonytalanság. A kisebb egyházak pedig, ha valóban lesz egyfajta limit arra vonatkozóan, hány gyermektől lehet tényleg az órát megtartani, ugyancsak nem járnak jól, tehát lesz olyan is, hogy marad majd minden a régiben a hittan területén, azaz a hittanórák továbbra is egyházi keretek között lesznek megtartva, ami propaganda nélkül is meglett volna. 

Azt gondolom tehát, hogy az egyházaknak egyáltalán nincsen szükségük arra, hogy kormányzati szinten mondják meg azt az embereknek, hogy a keresztényi értékeket tartsák fontosnak. A keresztény hit az nem így működik. A belső meggyőződést nem lehet erőszakkal senkire sem ráerőszakolni. Az ember vagy érzi, hiszi, vallja Jézust Urának, vagy sem.

Az egyházak ezeket az értékeket változatlanul vallják, továbbadják és szorgalmazzák, de visszás a politikus szájából elmondott erkölcsprédikáció.

Az oktatás is maradjon meg a kaptafánál: „A gyerekek, a fiatalok fejlődésének elősegítése, a családok, Magyarország jóléte, a kiegyenlített magas minőség, az igazságosság és a gazdaságosság” legyen célja az oktatásnak és legyen cél az is, hogy „nagyobb figyelmet szentelnek a nevelésnek”. De ne akarjanak állandóan a kereszténységgel takarózni, mert a kereszténység nem egyszerű politikai frázis. Az élő hit Jézusban gyökerezik, a Szentlélek munkálja és nem ott, ahol akarják, hanem ahol a könyörülő Isten akarja. Fontos a keresztény nevelés, de ilyen szinten hangoztatva inkább az ellenkezőjét érhetjük csak el annak, mint amit mindannyian szeretnénk. 

Úgyhogy szövegíró barátaim, tanévnyitó beszédet mondó igazgatók, politikusok…stb.: óvakodjunk a keresztény frázisoktól! Nem az jön ki belőle végül, amit szeretnénk! Szóljon a tanévnyitó arról, amiről kell: az oktatásról, nevelésről, az iskoláról, pedagógusokról és nem utolsósorban a gyerekekről!